Sziget - ötödik nap

A Filatorigátnál leszállva már láttam pár külföldi kollégát sátrakkal, meg nagyobb motyókkal kifelé haladni. Sebaj, max. kevesebben lesznek a bárpultoknál, az sosem rossz. Útközben arról is tudomást szereztem, hogy a Pendulum elmarad, ami szintén nem baj, mert így legalább nem késtem le róla. (Ha hinni lehet a dzsungelhíradónak, akkor valahol Szlovákiában karambolozott a hangszereket szállító kamionjuk.)

Ezek után már tényleg nem siettem sehova, de azért a Babyshambles-re még benéztem, amolyan "jobb úgysincs" alapon. Tulajdonképpen pozitívat csalódtam Pete Doherty-ékben (akinek csak a bulvársztorijairól hallottam sokat, a zenéjéről annál kevesebbet), mert valami gyenge répanadrágos Oasis, Blur, Supergrass koppintásra számítottam, ehelyett egy egész szórakoztató répanadrágos Police, Clash Rolling Stones utánzatot kaptam. A délutáni napsütésben valahogy megjött a kedvem, hogy egy angol pubban egy pint barna sör mellől nézzem az esőt az ablakon át. A közönség soraiban szinte mindenféle zászlót lehetett találni. Egy partvisnyélre húzott felfújható kenguruval még a távoli Ausztrália is képviseltette magát.

Ezután elvetődtem kedvenc közszolgálati rádiónk helyszínéhez, ahol meglepődve konstatáltam, hogy épp a Hollywoodoo nyomja a színpadon, így el is szaladtam megnézni őket. Trócsányi Gergőék remek alakítást nyújtottak, mint mindig. A helyszínen pedig megvolt a régi PestiEst színpad (ennek helyét vette át idén az MR2 Petőfi) családias porban ugrálós hangulata.
Ezután elindultam a mai első teljes értékű (és már sötétedés utáni) koncertre, méghozzá az Exodusra a HammerWorldbe. Bent már javában folyt a hangolás és szokás szerint vagy 10-20 fotós toporgott a kordon mellett várva, hogy beengedjék őket. (Aki esetleg nem ismerné az Exodust, annak csak annyit, hogy a 80-as évek trash alapzenekarainak egyike a Metallica-val, a Megadeath-el és az Antharax-szal egyetemben, illetve itt kezdte pályafutását Kirk Hammett is.) A fotós kollégáknak volt témájuk bőven, hisz egy igazi metálshowt láthattunk fejrázással, gitártépéssel és persze szüntelen brutális darálással. Azért pedig külön piros pont jár Rob Dukes énekesnek, hogy manapság amikor már Pap Rita is az amerikai kormány leváltásáért és a világbékéért kampányol, a színpadon ő nyíltan kimondta, hogy dögöljön meg az összes szemét terrorista Bin Ladennel az élen, mert nem akarják, hogy az emberek metál koncertre járjanak. A végére pedig még egy durva wall of death koreográfia is belefért. (Jó tanács: soha, de soha ne pogózzatok fényképezőgéppel a nyakatokban és órával a kezeteken, a cipőtöket pedig jól kössétek be, mert több gazdátlan csukát is láttam a küzdőtéren röpködni.)

A heves adrenalin löket után valahogy vissza kellett térnem a rózsaszín szeretet-béke feelinghez, ezért haverjaimmal elmentünk a Lee Skratch Perry koncertre, melyet egy kuka tetejéről néztünk végig kényelmesen. Miután a dub ükapja (egy remek koncert után) levonult a színpadról, nekünk is megjött a kedvünk némi muzsikáláshoz és rázendítettünk az eddig lelátónak használt kukára, amiből a végén egy majd félórás, 10 fős jam session kerekedett (igaz, hogy ahányan voltunk annyiféle ütemet vertünk, de sebaj).

Ezután bekeveredtünk a WAN2-ba, José Gonzalesre, akit onnan kell ismerni, hogy ő játszotta színes-labdás reklám zenéjét (a műveltebbje persze ismerheti máshonnan is). Azt hiszem a Sziget eddigi legmeghittebb, legbékésebb hangulatú performanszát láthattam. A színpadon csak egy szál akusztikus gitár, egy kongás és egy nagyon lágy, nagyon szelíd, de még éppen nem nyálas hangú énekes volt látható. Egy szóval gyönyörű szép, szívhez szóló zene, a hozzáillő minimális (értsd: semmilyen) díszletekkel. Bár a koncert élvezeti értékéből sokat elvett, hogy nem volt nálam egy öngyújtó, amit tudtam volna lóbálni és egy barátnő, akit tudtam volna gyengéden átölelni. De a legközelebbi José Gonzales koncertre garantáltan beszerzem ezeket a fontos kellékeket.

Ezután még ottmaradtam a WAN2-ban Korai Örömön, amin már erősen ásítoztam, majd benéztem még Replikára. Némi ténfergés után viszont hazafelé vettem az irányt.

Ezzel le is zártam magamban a 16. Sziget fesztivált. Annak ellenére, hogy idén is (mint minden évben) mindenki panaszkodott a fellépőktől kezdve, a hangosításon át az árakig mindenre, azért mégiscsak meg kellett állapítanom, hogy jó kis buli ez a Sziget és legalább olyan népünnepéllyé nőtte ki magát, mint ősszel a szüretelés, télen a karácsonyozás vagy tavasszal a húsvét. Kell nekünk ez a hét együttlét, már csak a változatosság kedvéért is.

Oszd meg a véleményed másokkal. (0 hozzászólás)