Vegyes zene-felvágott #4

Cocorico 03 mixed by Ivan Smagghe (Mantra Vibes)

Akárhányszor ránézek Ivan Smagghe-re, mindig egy lelakott, igénytelen, májbeteg alkoholista jut róla eszembe, ezért minden elismerésem, hogy ő ennek ellenére is a párizsi underground legkirályabb techno/electro DJ-je tud lenni évek óta, és a fél karomat rá, hogy még így, negyvenhez közeledve is csontvékony szupermodellekkel szívja a kokaint a luxushotelekben megrendezett afterokon. Ő a francia pimp-DJ kultúra élő sztereotípiája, ami persze a többéves Black Strobe múlttal egyáltalán nem akkora dolog, de legalább így Andrew Weatherall nem érzi magát annyira egyedül, amikor egy rakat éretlen fiatal előtt kell lejátszania a vadonatúj alternatív tánczenéit. Mindazonáltal Smagghe legújabb DJ mixe, a Cocorico 03 nem akkora ízlésdiktátor: nem olyan jó, mint a Death Disco, és nem is olyan szellemes, mint a Kill The DJ Introducing The Dysfunctional Family. Inkább eltúlzott gondossággal próbál valami egyensúlyt teremteni a kettő közt, igyekszik nem annyira száguldani, valamint kevésbé entellektüell lenni. Érzed, hogy a számok tulajdonképpen nem rosszak, sőt, még akár mozgásba is lendítenek testestül-lelkestül, de tudod jól, hogy ugyanitt, ugyanettől az embertől korábban te már kaptál ennél sokkal jobbat is. Sokszor úgy tűnik, hogy a Cocorico 03-ból pont azok a diszkógömbrobbantó alkotóelemek hiányoznak, amikkel Smagghe mind a mai napig képes bármelyik nőt megkapni magának, így aztán az egész mix pont olyan, mint egy hosszú éjszaka élvezet nélkül. Egyedül a szett vége felé, valahol a Stewart Walker és a Two Lone Swordsmen zenék magasságától van valami gyomrot melengető bizsergés, ettől eltekintve viszont az egész olyannyira langyos, mint egy lavór koszos lábvíz.

Kapcsolódó link: Ivan Smagghe music.download.com

Meat Beat Manifesto - Autoimmune (Metropolis)

A dub zenét három dolog teszi klasszisokkal jobbá a reggae-nél: 1) az utóbbinál sokkal komplexebb, élvezhetőbb ritmusképletekből áll, 2) minden egyes szám másról szól és végül 3) nincs a felvételekben folyamatosan az a rendkívül lejárt és idegesítő "szálljunk el és ne foglalkozzunk a világgal, mert a jamaicai iskolázottságunkkal másra úgyse lennénk képesek" hangulaterőltetés. S, ha már dubról beszélünk, akkor egyértelmű, hogy a témában az Orb és a Meat Beat Manifesto az etalon, ráadásul Jack Dangers sokat megélt projektje idén új albummal jelentkezik (ez már vagy a tizedik, de lehet, hogy a tizenegyedik, mindegy). Szerencsére az Autoimmune nem az a haknisabb fajta lemez, mint a legutóbb megjelent At The Center: rendesen elrepíti a nehéz basszus zuhatagával a hallgatót valami posztapokaliptikus űrkikötő rozsdás hangárjába, ahol rasztafári technobarbárok és Druuna-alakú istennők küldenek ezeréves kábeldzsungelek fészkében haldokló szuperkomputerekről rádiójeleket a Marsra valami ismeretlen civilizáció válaszában reménykedve, majd küzdenek tovább a túlélésért megállás nélkül. Ilyen lemez az Autoimmune; mintha Jack Dangers valami idegen, távoli helyen ragadt volna a session zenészeivel, és onnan üzen néha nekünk, földieknek, hogy az igazi dub zene folyamatos kipusztulása ellenére ő még mindig életben van és szüntelen alkot, ráadásul nem is akárhogy.

Kapcsolódó link: Meat Beat Manifesto Myspace

Juno Reactor - Gods & Monsters (Metropolis)

Ha a Juno Reactor a 2004-es Labyrinth-tal azt akarta szimbolizálni, hogy csapdába estek a zenéjükkel, és nem tudják, hogy merre menjenek tovább, akkor ennél zseniálisabb címet nem is adhattak volna annak az albumnak. Túlságosan színpadias és parasztvakító volt Ben Watkins és csapata akkori próbálkozása, és joggal félhettünk az évek múltával egyre hosszabbra nyúló várakozás alatt, hogy az új lp még kommerszebb irányba fog majd haladni, pláne azután, hogy pár hónappal ezelőtt megtudtuk, hogy mennyire hangzatos címet választottak neki az alkotók. A papírforma azonban borulni látszik, a Gods & Monsters a figyelemfelkeltő elnevezése és még annál is gyanúsabb számcímei (pl.: Immaculate Crucifixion, City Of The Sinful stb.) ellenére tanúbizonyságot tesz arról, hogy a banda megtalálta az új hangzását, és készek lezárni az évezred felemásra sikerült első dekádját, hogy majd valami sokkal tökösebbel vágjanak neki a következőnek. Vagyis a Juno Reactor végleg szakított a triballel és a psytrance-szel, és csak az igazán jó dolgok maradtak meg a korongon, kiegészülve további pár stílussal. Ennek eredményeként a Gods & Monsters valami szörnyen furcsa hibrid: rettenet súlyosan visszhangzó dubtémák vezetik fel (Inca Steppa, Tokyo Dub), amik idővel hajmeresztően vad basszusgitározásba hajlanak (a már fentebb is említett Immaculate Crucifixion a tetőpontja az albumnak), hogy aztán valami lélegzetelállítóan szép zárás következzen a popszakmának is csúnyán bemutató Pretty Girl képében. Lehet, hogy hét év késéssel végre eljutott Ben Watkins-hoz Rob Dougan Furious Angels-e? Nem tudom, de különösebben nem is érdekel: ez a ballada tökéletesen vezet le egy olyan ragyogó kollekciót, amiben a 145 bpm-es zakatolás hiányának ellenére is annyi kakaó van, hogy egy pillanatra meg kell állnunk a végén levegőt venni.

Kapcsolódó linkek: Juno Reactor hivatalos oldal, koncertvideók a YouTube-on

Vangelis - Blade Runner Trilogy, 25^th Anniversary (Universal Music)

A Blade Runner minden idők legjobb cyberpunk filmje, pont. A Philip K. Dick regényéből készült (Do Androids Dream Of Electric Sheep?), Ridley Scott által rendezett, és Harrison Forddal a főszerepben eljátszott 1982-es moziban minden benne volt, ami később életet adott ennek a szubkultúrának, ráadásul a képi világa és a díszletei megelőlegezték a nyolcvanas évek trashy divatirányzatát is. A soundtracket komponáló Vangelis munkája mind a mai napig a legjobb ambient album, ami valaha készült. A Main Titles, Blush Response, Love Theme, Blade Runner Blues, Blade Runner (End Titles) és Tears In Rain hangmintái bejárták a világot, zenészek egész generációját inspirálták, de irodalmi és más művészeti alkotásokban is megjelentek. Emiatt talán nem meglepő, hogy a film huszonötödik évfordulójának alkalmából Vangelis elővette az eredeti anyagot és további zenékkel bővítette ki, minek köszönhetően tavaly decemberben megjelent a 25^th Anniversary kiadás három lemezen. Az eredeti album mellett a második korongon a filmhez készített kiadatlan felvételeket találjuk, a harmadik cd-n pedig egy vadonatúj kollekciót hallhatunk a Blade Runner hangzásvilágában, ami a szerző ajándéka minden rajongónak. S egy rossz szavunk sem lehet: amennyire varázslatosan szól a huszonhat évvel ezelőtti remekmű, annyira jó a tavaly írt daltucat is, amiben ugyanúgy benne van az a romantikus, cinematikus hangulat, ami az eredeti anyagban is. Vangelis ismét körbevezet minket a Blade Runner univerzumában, még egyszer bejárjuk a drogbarlangokat, a hajléktalanokal belakott sikátorokat és a felhőkarcolók tetejére épített luxuslakásokat, miközben sugárhajtású járművek repkednek az égen és mesterséges villámok cikáznak a távolban. Kihagyhatatlan gyűjtemény!

Kapcsolódó linkek: Vangelis - Blade Runner (End Titels), Vangelis - Balde Runner (Love Theme)

Oszd meg a véleményed másokkal. (0 hozzászólás)