Agyilag zokni
|
Írta: Piya | 2006. 02 21. |
Magyarországon immár hagyománya van az emberi butaság kifigurázásának. Vajon mért szeretjük annyira Szalacsit és társait?
Miért mulatunk olyan jót azon, amit talán más nemzet fiai szégyellnének? A válasz egyszerű, de csak egyszer mutatjuk meg...
Előtte röviden vázoljuk fel az alaptörténetet. A főszerepben a
legismertebb Szalacsi Sándor, aki egy 80-as évek óta épülő
atombunkerről fejti ki alkoholgőzös és teljes egészében ködös
véleményét. (Letöltés )A riport némi tűnődés után hatalmas sikert aratott kis hazánkban, egy olyan országban, ahol fiatalok tízezrei sírtak a Dallas újraszinkronizálásán és szurkoltak egy bankrabló megmeneküléséért.
Olyannyira el voltunk ragadtatva, hogy a fanatikusok bankszámlát nyitottak, ahova szorgalmasan érkeznek különféle összegek Sándor megsegítésére, ami Esmeralda szemműtétje után határozott fejlődésnek könyvelhető el.
Talán mindannyian erre vártunk, talán mindannyiunk őrzött akkor már egy Szalacsit szívében, és ezért értettük meg őt annyira. Egy biztos: hihetetlen étvágyra talált a műfaj, és gombamód szaporodtak a primitívnél primitívebb embereket bemutató rövid video- és hangfelvételek.
Ilyen volt Matisz nagypapa (30), a 11 éves kislány/anya édesapja, aki feledhetetlen pillanatokat szerzett nekünk azon nyilatkozatával, melynek hallatán a legjobb feliratkészítők is tehetetlen dühvel vágták földhöz a fejhallgatót. A legendás fejet-falbaverős jelenettel azt hiszem, bátran mondhatom, hogy feltette a pontot az i-re. A történetnek persze még folytatása is lett, nem részletezem tovább, de annál melegebben ajánlom. (Letöltés )
Még
mindig levegő után kapkodunk, mikor jön az Összeomlás című kisriport,
mely ezúttal tisztán érthető, de finoman szólva nem kevés retorikai
hibával rendelkezik. Ez esetben a lelkes alany a tipikus "nagyon
szeretné, de sehogy se sikerül neki" szindrómát szenvedi el szemünk
láttára. Hadat üzen a magyar nyelv valamennyi ragozásának, fittyet hány
a helyes szórendre és szóképzésre.Nem lehet nem megemlíteni a "hupákolás", "azbeszt" és "mama helyén marad" nevű termékeket sem, melynek leginkább a Dallas reszinkron rajongók örültek leginkább. Eme darabok kiváló bizonyítékok a magyar nyelv világszerte ismert tulajdonságára, miszerint káromkodás szintjén igen gazdag szókinccsel bír. Mamám mindig ezt mondogatja: "Kisfiam, ehhez a humorhoz nem kell ész, csak piszkos fantázia", és ezen felvételek hallatán szorgalmasan vetette a kereszteket.
S valóban, talán Ausztriában az ehhez hasonló személyeket nem mutogatná kéjes szorgalommal egy olyan ismert műsor, mint például a Napló vagy a Fókusz. De akkor nálunk miért? Mert más a kultúra? Hát persze! Mert más a lakosság érdeklődési köre? Simán! Mert nem csak gazdasági, hanem erkölcsi téren is le vagyunk maradva hozzájuk képest? Minden bizonnyal...
De ezzel nem lehet elintézni a dolgot. Véleményem szerint ezek az emberek a magyar társadalmi krízis mélypontján bukkantak fel, a rendszerváltási csalódottság alkonyán, az Uniós csatlakozási kiábrándultság hajnalán, mikor már mindenkinek elege volt.
A
pesszimista Magyarország mazochizmusa mohón falja ezeket a bűbájosan
együgyű embereket, akik teljesen átértékelték olyan szavak tartalmát,
mint például "hivatal", "oxigén", "igen, nem" stb.Szalacsi és társai életképek. Szerintem rajtuk kívül még több százezer hozzájuk hasonló ember rohangál Magyarország utcáin (de leginkább ül egy falusi kocsmában), és mi dagadó mellel vállaljuk be őket, mondván: Igen, nekünk ilyenünk is van!
Persze közülünk is sokan undorral fordulnak el tőlük és felháborodottan kérdik: Hová tart így a világ? Nem! - vágom rá ünnepélyes keserűséggel - Már megérkeztünk! Vitathatatlan: Itt tartunk! - sóhajtom bölcs egyetértéssel, és aztán hazaérve lopva mégegyszer elindítom Matisz nagypapát és tiszta lelkiismerettel élvezem végig minden pillanatát. Kérdéses tehát a jövő: Mi jöhet még ezek után? Nos, Kedves Olvasó, nem tudom...