Bajkálon innen, Uralon túl

1. fejezet

"Megkérjük a moszkvai gépre várakozó Csorba Sándor nevű utasunkat fáradjon a 32-es kapuhoz" - mondta egy dallamos női hang. Hát így kezdődött számomra ez az Ab ovo gemini.

Mit ne mondjak, nem kapkodtam el a beszállást Ferihegyen, főleg azért nem, mert:

a, talákoztam Dorkával aki most ott dolgozik, és együtt "tanultunk" Moszkvában
b, mert elképzeléseimmel ellentétben nem egy hófehér Malév-gép, hanem egy metálszürke, dicső szovjet időket idéző TU-154-M várt engem az Aeroflot kötelékéből. Így hát vettem a bátorságot, és egy picivel több időt töltöttem ott, ahova elődeink hosszú és sikeres evolúciójuk során lejutottak, a földön, két lábon. Hosszas unszolásuk után mégis felszálltam.

A fedélzeten nem szolgáltak fel sem bort, sem sört, ami akkori - igencsak nyugtalan - lelkiállapotomat elegyengethette volna. Egy mínusz pont az orosz légitársaságnak. De sebaj, mert várt rám Moszkva.

Sok mindenre képes az ember egy szobában ülve, Jókai pl. több tucatnyi regényt megírt anélkül, hogy kimozdult volna Balaton-parti villájából, Truman aláírta az atombomba bevetését - én ennél kisebb dolgokat vittem véghez. Nevezetesen: megterveztem, hogyan fogok az egyik Moszkvai reptérről - északról - átvergődni a másikra - délre -, átgázolva emberek millióin (Moszkván), és felvenni ott krasznojarszki repjegyemet.

Az elmélet valahogy így nézett ki:
Bp - Moszkva 10:40 - 15:20
Seremetyevo - Domogyedovo reptereket összekötő gyorsjárat indulása 16:00 menetidő kb. 1,5 óra, ha nincs dugó a moszkvai körgyűrűn. Ami a lényeg, hogy nekem 20.00-ig fel kell venni a repjegyemet, különben háááát, kellemetlen események vették volna kezdetüket.

A gyakorlat pedig az alábbi:
Terveimmel ellentétben - miszerint 40 perc elég arra, hogy kezeljék az útlevelemet, felvegyem a csomagomat, pénzt váltsak, és elérjem a buszt - egy másik valóság fogadott. Valamiért mindig elfelejtem, hogy az oroszok szeretik sorba állítani az embereket, és mindent megtenni azért, hogy a gonosz terroristák nehogy beszivárogjanak eme dicső és nagyszerű országba európai (főleg német és francia) nyugdíjasoknak öltözve. (Igen, soraim rengeteg iróniát tartalmaznak.)
Olybá tűnt nekem, hogy legalább 6 gép érkezett egyszerre erre a kis kapacitású reptérre. A tizedik perc után, látva, hogy a soromból csupán négyen mondhatják magukat a szerencse fiainak/lányainak, kezdtem türelmetlenné válni. Így hát előre somfordáltam, lesz ami lesz alapon. A sor elején álló vidám, angolul egy szót sem beszélő francia nyugdíjas csoportnak sikerült valahogy elmagyaráznom, hogy nekem most és azonnal mennem kell, mert át kell szállnom, stb...

Nem hiszem, hogy megértettek. Lelkesedésemet látva azonban szerintem rájöttek:

ad egy, én innen úgy sem fogok elmozdulni, amíg előre nem engednek
ad kettő, ők így nyugdíjasként igazából már nagyon ráérnek

Innentől kezdve minden gördülékenyen ment: felvettem a csomagomat, és irány a kijárat.

Szerény szubjektív megítélésem szerint a moszkvai reptéren több a taxis, mint a szeretteit, barátait váró egyszerű földi halandó, legalább kétszer annyi. És nem egyszerű lerázni őket csöppet sem. Más ország bla, bla, bla...
A buszon sikeresen levontam a francia affér konklúzióit: vagy el kell sajátítanom ezt a nyelvet, hogy megértessem magam a jövőben, vagy nem, mert eléggé leleményes vagyok, és a kézzel-lábbal magyarázás is működik mindig és mindenkor.